13 méterre is megnőhetett a Titanoboa

Állatfajok, amelyek kihalásának csak örülhet az emberiség.Sok millió évvel ezelőtt még teljesen más állatok éltek a Földön, mint napjainkban, s bár soha nem jó hír, ha egy faj kihal, mégis az emberiség csak örülhet annak, hogy már nem léteznek 13 méteres kígyók, óriásfogú cápák vagy 500 kilót nyomó madarak, ugyanis ezek mellett nem valószínű, hogy az emberiség sokáig életben maradt volna.

Íme öt félelmetes állatfaj, amelynek kihalását aligha bánja az emberiség!

Titanoboa: Az egyik legrémisztőbb élőlény lehetett a paleocén korban, úgy 60–58 millió évvel ezelőtt élt, a mai Kolumbia területén felfedezett kígyófaj, a Titanoboa cerrejonensis, aminek hossza 13 méter is lehetett, és akár több, mint 1 tonnát is nyomhatott – viszonyításképpen a ma élő legnagyobb kígyófaj, a zöld anakonda csupán 5,2 méter hosszú, tehát az ősének biztos, hogy nem jelentett volna gondot egészben lenyelni egy embert.

Arra a kérdésre, hogy hogyan nőhetett meg ilyen nagyra a hideg vérű hüllő, az a kutatók válasza, hogy akkoriban az átlaghőmérséklet 32 °C lehetett a régió trópusi erdőségeiben, ami lehetővé tette, hogy az állatfaj példányai nagyobbra nőjenek az újkorban élő utódaiknál.

Óriásfogú cápa: Megalodon néven is ismert a valaha élt legnagyobb cápa, aminek méreteit jól szemlélteti az, hogy találtak olyan fosszílizálódott fogat, aminek hossza 13,7 cm, szélessége 11,2 cm volt. Ez alapján a kutatók úgy becsülik, hogy a cápa 14,2 méter hosszúságú lehetett, de a 20 métert sem zárják ki, ami azt jelenti, hogy az óriásfogú cápa háromszor hosszabb volt a ma élő legnagyobb fehércápánál.

A szakértők azt feltételezik, hogy az óriásfogú cápa a pliocén korban, 3,6 millió évvel ezelőtt halhatott ki. Az állatfaj maradványait a világ több pontján, így Magyarországon is, Mátraszőlősön, Fertőrákoson és a Pécshez közeli Danicz-puszta homokbányájában is felfedezték.

Dromornis stirtoni: A röpképtelen, 3 méteres, akár 500 kilót is nyomó madár egyike a valaha talált legnagyobbaknak. A tudósok arról a mai napig vitáznak, hogy a Dromornis stirtoni tápláléka a növények szárai voltak-e, vagy inkább ragadozó életmódot folytatott.

Az állatfaj nagyjából 5 millió évvel ezelőtt halhatott ki Ausztráliában, ahol akkoriban több nagy testű faj is élt, éppen ezért nevezik „ausztrál megafaunának” az abban a korban ott élő élővilágot.

Diprotodon: Ausztrália megafaunájának utolsó időszakában létezhettek olyan állatfajok, amelyekkel az emberiség is találkozhatott. Méghozzá olyannyira, hogy jelenleg is tudományos vita folyik arról, hogy ezeknek a nagyméretű állatfajoknak a kihalását a klímaváltozás okozta, vagy inkább az egyre terjeszkedő, vadászó emberiség miatt pusztultak el.

Bárhogy is történt, az biztos, hogy minden esély megvan arra, hogy az akár 3 méterre is megnövő, 2,5 tonnát nyomót Diprotodon találkozhatott az őseinkkel, hiszen az állatfaj 44 ezer évvel ezelőtt halt ki, míg az első ember megjelenését 50 ezer évvel ezelőttre datálják.

A találkozás valószínűségét ausztrál őslakosok legendái is erősítik, ugyanis azokban szerepel egy bunyip nevű óriáslény, aminek leírása nagyon hasonlít a növényevő Diprotodonra, aminek ma ismert legközelebbi rokona a koala és a vombat.

Argentavis magnificens: A repülésre képes ragadozómadár kimondottan rémisztő látvány lehetett az 5,1–6,1 méter szárnyfesztávolságával, ami mellett a szárnyfelülete 8,11 négyzetméter volt – viszonyításképpen a királyalbatrosz szárnyfesztávolsága 2,9 – 3,3 méter.

Mivel az Argentavis magnificens 6 millió évvel ezelőtt élt Argentína területén, ezért mostani ismereteink szerint, az emberiség nem találkozott vele. A csúcsragadozónak számító madárnak nem voltak természetes ellenségei.

Az életmódjáról csak keveset lehet tudni, így például azt, hogy a vágócsőre alapján inkább vadász volt, mint dögevő. Az Argentavis magnificens felségterülete akár 500 négyzetkilométer is lehetett.

(Forrás: noizz.hu)