7 ember, akinek nincs múltja

Néhány izgalmas történet azokról, akikről senki sem tudja, hogy honnan jöttek.Általában a nyomtalanul eltűnt személyek izgatják az emberek fantáziáját, de ennél sokkal érdekesebb lehet az, ha egyik napról a másikra megjelenik valaki, akit egyfelől senki sem ismer, másfelől ő maga sem tudja, vagy nem mondja el, hogy mikor született, honnan jött, tehát nincs múltja, csak jelene. Most hét ilyen nő és férfi izgalmas történetét ismerhetjük meg.

Aranyváry Emília: Tulajdonképpen semmit sem tudunk a magyar balerina születéséről és haláláról. Az első magyar prímabalerina az 1830-as években jöhetett a világra, de az is elképzelhető, hogy még az Aranyváry Emília csak egy álnév.

Emília a pesti Nemzeti Színház francia balettmesterétől tanult táncolni, az első fellépése pedig az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakára esett. Ekkor a Nemzeti Színházban táncolt. Később Párizsba költözött, hogy ott legyen prímabalerina, ám néhány évvel később visszaköltözött Magyarországra, majd egy külföldi társulathoz szegődött. 1870-ben végleg eltűnt.

Kaspar Hauser: 1828-ban jelent meg a parasztruhát viselő tinédzser a mai Nürnberg területén. A zavart fiúnál két levél volt. Az egyiket állítólag a gyámja írta, aki „írni, olvasni és vallási tanokra oktatta”, illetve nem engedte meg a gyereknek, hogy kitegye a lábát a házból.

A másik levelet az édesanyja fogalmazta meg. Ebben az állt, hogy a fiú neve Kaspar Hauser és 1812. április 30-án született. Az apja lovas katonaként halt meg. A levelekben az volt a furcsa, hogy mind a kettőt ugyanolyan kézírással fogalmazták meg.

A tinédzsert egy katonai tábornok fogadta be. A fiú nagyon elmondta, hogy lovas katona akar lenni. Emellett gyakran kiabált lovakról. Amikor másról akartak beszélni vele, akkor pánikba esett, és nem volt hajlandó érdemi dolgot mondani.

Később a nürnbergi kastélyban letartóztatták csavargásért. A fiú ekkor arról beszélt, hogy a megtalálása előtt egy sötét cellában tartották, ahol volt egy takarója, két falova, egy kiskutyás játéka. Enni csak vizet és kenyeret kapott.

Kaspar nem látta a fogva tartója arcát, de előfordult, hogy arra ébredt fel, hogy valaki levágta a haját és a körmeit. A feljegyzések szerint nagyon örült, amikor falovakat kapott ajándékba. Ezeket mindig simogatta, és beszélt hozzájuk.

Arról is beszélt, hogy egy fekete arcú férfi tanította meg neki azt a mondatot, hogy „katona akarok lenni”, tehát a tinédzser talán azt sem tudta, hogy ez mit jelent. Kaspar szerint ugyanez a férfi tette ki az utcára.

A gyerek történetére egyre többen lettek kíváncsiak, egyszer pedig a helyi polgármester több órát töltött vele a cellájában. Két hónappal később kiengedték a börtönből. Ekkor egy tanító fogadta be, aki írni, olvasni, rajzolni tanította Kaspart.

Az igazi problémák ekkor kezdődtek. A fiú gyakran sérülten került elő. Ilyenkor azt állította, hogy egy ismeretlen csuklyás támadt rá. Egyszer pisztolylövést is hallottak a szobájából.

Kaspar a fején sérült meg, de nem a lövéstől. A fiú azt mondta, hogy lökte le a fegyvert a falról. Az incidens után mindenki hazugnak, csalónak bélyegezték a fiút, aki több családnál is megfordult, de mindenhol visszaélt az emberek bizalmával.

1833-ban újabb levéllel a kezében, mellkasi szúrt sebbel találtak rá. Ekkor azonban már senki sem hitte el, hogy a korábbi férfi bánt el vele, mert a levél úgy volt hajtogatva, ahogy Kaspar szokta, ráadásul a nyelvtani hibák és a kézírás is a sajátja volt. Kaspar valószínűleg erősebben szúrta meg önmagát, mint szerette volna, mert három nappal később meghalt.

Monsieur Chouchani: Senki sem tudja, hogy ki volt valójában a tanár úr, ahogy az is rejtély, hogy honnan származott. A történetéről annyit tudunk, hogy a mentorai között volt Elie Wiesel, a Nobel-díjas író.

Wiesel elmondta, hogy Chouchani „piszkos, szőrös” férfi volt, aki leginkább egy bohócra hasonlított. Az író másik tanítványa, a lengyel-francia filozófus, Emmanuel Levinas azt állította, hogy a férfi visszataszító volt.

A megjelenés ellenére minden tanítványa elismerően beszélt a tanárról. A férfi múltjára csak annyi biztos, hogy a II. világháború után Párizsban élt 1947-től 1952-ig, majd eltűnt pár évre. Ezt követően Izraelben látták, majd megint Párizsba jelent meg. Végül Dél-Afrikában telepedett le élete végéig.

Chouchani 1895-ben jött a világra, de az már rejtély, hogy hol. A valódi neve nem ismert, mert a Chouchani, vagy a formálisabb Shushani, csak becenév. A tanár 1968-ban halt meg. A sírja, amit Wiesel fizetett, Montevideóban található.

Ember a lyukból: Ma is élhet a férfi, aki eddig sok becenevet kapott. Ezek között volt az Utolsó Törzstag és a Világ legmagányosabb embere. Legelőször 1996-ban látták Brazíliában, az Amazonas esőerdőinek egyikében, egy marhacsordákkal körülvett területen.

Sokan úgy gondolják, hogy valamely helyi törzs utolsó élő tagjáról lehet szó, de biztosat senki sem tud. A fenti becenevet azért kapta, mert a szalmából, nádból és levelekből készült otthonában ásott egy 2 méter mély lyukat, amit csapdaként vagy búvóhelyként használ.

2007-ben a brazil hatóságok megtiltották, hogy bárki a közelébe menjen, és kordonnal zárták el a területet, mert az ismeretlen nyílzáporral üdvözölte a kíváncsi betolakodókat. 2014-ben látták utoljára.

Sandy Cove-i Jerome: 1863-ban egy 8 éves kisfiú a Kanadához tartozó Új-Skócia partján találkozott egy kimerült, lábak nélküli férfira. A gyerek családja hazavitte az idegent, aki semmilyen nyelven sem beszélt, csak morgott, ami úgy hangzott, mint egy név, ezért elnevezték Jerome-nak.

Az idegent később megvizsgálta egy orvos, aki elmondta, hogy sebészi pontossággal amputálták a férfi lábait, nem sokkal az előtt, hogy megtalálták. Jerome ezt követően Jean Nicola családjához került. A férfi 7 évig élt itt. Az ellátásához heti 2 dolláros támogatást adott az állam.

Amikor Nicola és a neje meghaltak, akkor Jerome a Comeau családhoz került a St. Alphonse faluba, majd az élete maradék éveit itt töltötte. A Comeau család hasznot húzott Jerome történetéből egészen 1912-big ugyanis az idegen akkor meghalt. A múltja még mindig rejtély.

A Zöld bakancsos: Az 1996-ban eltűnt Tsewang Paljor, vagy a társa, Dorje Morup földi maradványairól lehet szó a Mount Everest egyik legfurcsább történetében. A rikító zöld bakancsot viselő férfi az Everest egyik mészkőbarlangjának közelében zuhant le, és fagyott halálra, ugyanis nehezen megközelíthető helyen volt.

Az Everesten eddig több, mint 200 ember halt meg, de ez a szám eggyel kevesebb lehetne, ha anno nem keverik össze egy haldokló, szintén zöld bakancsát az évek óta ott heverő holttesttel. 2006-ban ugyanis több tucat hegymászó hitte, hogy csak a Zöld bakancsot látják, pedig valójában David Sharp haláltusájának voltak a szemtanúi. A tévedést az okozta, hogy a Everest-hódítók tudták, hogy a rikító zöld bakancsos holttestét nem szállították el.

John Doe 24: 1945-be egy süketnéma, a kommunikációra teljesen képtelen tinédzser jelent meg az Illinois állambeli Jacksonville-ben. A srác csak azt tudta leírni, hogy „Lewis”, ám ennek ellenére a John Doe No. 24 nevet kapta, mert ő volt a 24. beteg abban a pszichiátriai intézetben, ahova elhelyezték, miután a hatóságok nem találták meg a családját.

A fiú később megvakult. Ennek oka valószínűleg a cukorbetegség volt. A következő 30 évet különböző pszichiátriákon töltötte, majd egy szanatóriumban helyezték el. John Doe No. 24 rengeteg egészségügyi problémával küszködött, mégis vidám maradt, gyakran nevetett, és a süketsége ellenére is szerette a zenét és sokat táncolt.

1993-ban halt meg szívrohamban. A múltja soha nem derült ki, de az emléke örökké él, mert Mary Chapin Carpenter dalt írt a fiú történetéről.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)