Kedvenc ételeink meglepő eredete



Te tudod, hogy minek, kinek köszönhetjük a palacsintát, a gulyáslevest vagy a sült krumplit?Ha valami mindennapossá válik, akkor általában nem foglalkozunk azzal, hogy honnan származik, kinek köszönhető az adott dolog. Így van ez az ételekkel is, hiszen rengetegen imádjuk például a hamburgert, amiről kevesen tudják, hogy nem is törzsgyökeres amerikai étel.


Ismerkedj meg a hétköznapi ételek eredetével!


A palacsinta: A római időkig nyúlik vissza az eredete. A mítosz szerint az eredeti palacsinta felforrósított bronzpajzson készült, de ez valószínűleg nem igaz, mert a legionáriusok fapajzsot használtak.


A palacsinta a római seregeknek köszönhetően jutott el a Kárpát-medencébe, még néhány száz évvel az előtt, hogy megjelentek volna a honfoglaló magyarok. A palacsinta első magyar nyelvű említése a XVI. századból, egy erdélyi fejedelem udvari főszakácsának szakácskönyvéből származik.


Palócleves: A magyar gasztronómia híres alakja, Gundel János vendéglős 1871-ben vette meg a Virágbokor nevű vendéglőt, ahol a kor olyan közismert alakjai fordultak meg, mint Liszt Ferenc és Tisza István. A palóclevest Mikszáth Kálmán kedvéért találta fel Gundel, akit arra kért Mikszáth, hogy készítsen neki egy olyan levest, amilyet még soha nem evett. A vendéglősnek sikerült teljesítenie a kérést.


Gulyásleves: Sokan azt feltételezik, hogy a gulyásleves ugyanolyan, mint a halászlé, amit a halászok készítettek maguknak, tehát a gulyáslevessel a gulyások lepték meg magukat. Ez azonban hibás következtetés, mert a marhagulyás nem tipikus pusztai étel, hanem olyan városi fogás, ami a XIX. század első felében vált közismerté.


A kifli: Létezik egy legenda, amely arról szól, hogy a croissan valójában nem francia eredetű étel, mert egy osztrák pék találta fel Bécs török ostroma idején. A mítoszt később megcáfolták, ugyanis kiderült, hogy Wendler pékmester a kiflit alkotta meg.


Amikor a törökök sikertelenül ostromolták a várost, akkor a sütőmester úgy döntött, hogy szó szerint megeteti a bécsiekkel a város melletti templomra rövid ideig felhúzott török félholdat. Így született meg a Gipfel (orom, templomcsúcs) szóból a kifli.


Cézár-saláta: Az olasz származású Caesar Cardini alkotta meg. Cardini Mexikóban és az Egyesült Államokban üzemeltettette az éttermeit. A férfi lánya, Rosa úgy emlékezett vissza, hogy az apja 1924. július 4-én találta ki a salátát. Ennek oka az volt, hogy a tijuanai éttermükben szinte mindent megettek a szesztilalom kötöttségeitől mentes vendégek a Függetlenségi Napján.


Cardini kénytelen volt azt felszolgálni, ami még még maradt. Ez római saláta, kenyérkocka, olívaolaj, Worchester-szósz, fokhagyma, tojás, egy kevés citromlé és mustár volt. A férfi ezeket összerakta egy tálba, majd a tetejére parmezánforgácsot szórt. Végül felszolgálta az ételt, amit ma már Cézár-salátaként rendelhetünk.Nachos: A Cézár-salátához hasonlóan született meg az ízletes ropogtatnivaló, ami nem igazi mexikói étel. A nachost Ignacio Anaya találta fel, amikor a texasi határ közelében dolgozott egy étteremben.


Az egyik munkanapon a séf nem ment dolgozni, ezért Ignacio dolga volt, hogy valamiféle ételt adjon az államokból érkező éhes turistáknak. Ignacio használta az eszét, és rögtönzött. Ebből született meg a nassolnivaló, ami azért kapta a Nachos elnevezést, mert ez volt Ignacio beceneve.


Bécsi szelet: Nem tradicionális osztrák ételről van szó, hanem velenceiről. Az olasz szakácsok az 1500-as években találták ki azt, hogy kisütik a kenyérmorzsába forgatott húsokat. Ausztriába csak a XIX. század második felében jelent meg a ma ismert bécsi szelet őse.


A hétköznapi étellel kapcsolatos legnagyobb érdekesség az, hogy honnan kapta az aranyló bundát. Erre a válasz az, hogy a velencei imádták reklámozni ország-világ előtt, hogy milyen gazdagok, ezért aranyport hintettek a felszolgált ételekre.


1514-ben egy velencei kalmár túlment minden határon az aranyos lakomájával, ugyanis a milánói szakácsok annyira mérgesek lettek, hogy feltalálták a szegények aranyát, ami a morzsás panír.


Wellington-bélszín: Rengeteg elmélet létezik a tésztában sült bélszínnel kapcsolatban. A legizgalmasabb történet az, amely szerint a Wellington-bélszín körülbelül 200 éve jött létre. Ebben az időben Európa minden országa tiszteletét tette a Bécsi kongresszuson, aminek a célja az volt, hogy rendezzék Európát a napóleoni háborúk után.


Esténként nagy partikat rendeztek egymás tiszteletére a delegációk. Ennek természetesen egymás túllicitálása volt a célja. Az adott kor legnagyobb politikusainak sztárszakácsai mindent bevetettek annak érdekében, hogy különlegesnél különlegesebb ételkölteményekkel nyűgözzék le a társaságot. Ennek köszönhetően született meg a Metternich-hátszín, majd Wellington herceg szakácsának étele, a Wellington-bélszín.


Hamburger: A XIX. század végén Európa egyik legforgalmasabb kikötője volt a hamburgi. Az Európából Amerikába érkező német migránsok szerették a jól tárolható, sózott, néha füstölt marhahúst, amit két kenyér közé helyezve ettek.


Az első amerikai hamburger címét többen magukénak mondták. Az egyik legvalószínűbb jelölt a „Hamburger Charlie” néven közismertté vált Charlie Nagreen, aki 1885-ben, 15 évesen kezdett két kenyér közé helyezett kerek alakú húspogácsát árulni a Wisconsin állambeli Seymourban.


Sült krumpli: Ha már tudjuk a hamburger eredetét, akkor ismerjük a sült krumpliét is. A hamburger elmaradhatatlan kísérőjének angol elnevezéséből (frenchfries) arra következtethetünk, hogy francia ételről van szó, de nem az, hanem belga, ugyanis állítólag, amikor nem volt elég hal, akkor ők helyettesítették sült krumplival a hirtelen sült apróhalakat.


(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)

 

Ajánló

Ajánló