Kirgizisztáni útján hagyta el a családi ékszert a brit lány, akivel csodás dolog történt

Eloise Dicker hatalmas mázlistának érezheti magát, amiért visszakapta a karkötőjét.Az ékszerek különleges tárgyak, hiszen addig nem tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget, amíg nem fűződik hozzájuk egy történet, emlék. A jegygyűrűnk elvesztése például ezerszer jobban fáj, mint egy olyan gyűrűé, amit csak úgy vettünk magunknak, mert megtetszett.

Ugyanilyen eszmei értéke van annak, ha családi örökségről van szó, ami generációról generációra öröklődik, valamint az sem egy hagyományos ékszer többé, amit a haldokló rokonunktól, szüleinkről kapunk.

A brit Eloise Dicker ezt a leckét akkor tanulta meg, amikor ötnapos kirgizisztáni túrán vett rész. A lány csuklóján mindig ott volt a karkötője, amit a súlyosan beteg édesanyja adott neki, mert a szteroidos gyógyszerek miatt annyira feldagadt a karja, hogy többé nem tudta felvenni azt a karkötőt, amit családi gyűrűk beolvasztásából alakítottak ki.

Az asszony néhány hónap múlva meghalt. A brit lány kincsként őrizte a karperecet, ám a túra második napján észrevette, hogy eltűnt a csuklójáról az aranykarkötő. Eloise elkeseredetten és szorongva kereste az ékszert, de tudta, hogy esélytelen, hogy megtalálja, hiszen napok óta lovagolt, ráadásul a Tian Shan hegyvonulat tájain nagyon magas a növényzet.

Az elkeseredett lány a többiek mögött sétált, miközben minden részlet eszébe jutott az anyukája haláláról. Eloise azzal próbálta vigasztalni magát, hogy lehet, hogy ennek így kellett történnie, mert az anyukája Hong Kongban született, de Nagy-Britanniában halt meg, Kirgizisztán pedig pont félúton van.

Néhány héttel később a lány már ismét Nagy-Britanniában volt és beletörődött, hogy többé nem látja az ékszert, ám ekkor kapott egyy Facebook-üzenetet kapott az egyik kirgiz túravezetőtől, Elaman Asanbaevtől, aki ezt írta:

„Szia Eloise! Hogy vagy? Remélem jól. Ezt találtam a táborban. Küldök egy képet. Nem tudom, hogy ez az, amit keresel vagy sem.”

Eloise azonnal felismerte az elvesztett aranykarkötőt. Ahogy meglátta, úgy érezte, hogy visszatért a valóságba. Rögtön törni kezdte a fejét, hogy hogyan hozhatná haza az értékes ékszert, ugyanis a postában nem bízott annyira, hogy rájuk bízza az ékszert.

Végül foglalt egy repülőjegyet, hogy személyesen menjen el a karperecért. Az út nem volt sima, hiszen először Londonból Moszkvába repült, majd ott átszállt a Bishkekbe tartó járatra, majd 6 órát autózott Karakolba, ahol nappal is -11 fokot mértek.

Eloise az érkezése másnapján találkozott Elamannal, aki sértetlenül nyújtotta át az ékszert, amiről kiderült, hogy a tábori vécé (egy fabódé alá épített, földbe vájt lyuk) felé vezető ösvény mentén esett le a lány csuklójáról.

Eloise felvette a karkötőt, és máris teljesnek érezte magát. A lány hálából egy papírpénzekkel körbe tekert kézműves flaskát ajándékozott Elemannak, majd visszalovagolt a városba, miközben elgyönyörködött a hólepte csúcsok és völgyek látványában.

A lány elárulta, hogy az édesanyja hamvait egy ottani folyóba öntötte. Ezt egyrészt azért tette, hogy adjon valamit a földön lévő karkötőért cserébe, másrészt szerette volna, ha az anyukája az otthona és a szülővárosa között félúton nyugszik.

Eloise arról is beszélt, hogy abban az esetben, ha dönthetne arról, hogy újra át kell mennie ezen a kalandon, akkor vállalná a kálváriát, mert ez az eset volt az, ami segített neki feldolgozni az anyukája elvesztését.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)