Tényleg hősies dolog volt lovagnak lenni?

Négy tény a lovagokról, amiket kevesen tudnak.Ebből éltek a lovagok: A lovagok, akik közül az igazán ügyesek védelmi pénzt szedhettek az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifosztották azokat, akiket legyőztek, tehát szép kis vagyonnal mehettek haza.

A hadifoglyokért való váltságdíj követelés külön üzleti lehetőség volt, emiatt nem sok értelme volt egymást megölni, úgyhogy inkább mind a két fél arra törekedett, hogy életben hagyja az ellenséget, és minél több elkelő foglyot ejtsen.

Ugyanakkor mindig fennállt annak a veszélye, hogy nem érkezik meg a váltság, a megszerzett földekre többet kellett költeni, mint amennyit jövedelmezett, a zsákmány egyharmadát pedig a hűbérúr kapta, tehát gyakran a lovagnak gyakran tényleg be kellett érniük a dicsőséggel.

Lovagnak lenni veszélyes munka volt: A régészeti feltárások bizonyítják, hogy a lovagok élete tele volt veszéllyel, ugyanis nagyon kevés az olyan ismert lovagsír, amiben a csontvázon ne lett volna többféle sérülés.

Ugyanakkor a lovagoknak nem kellett csatába menniük ahhoz, hogy sérülést szenvedjenek, ugyanis a lovagi játék során is lefordulhattak a lovukról. A sérült harcosoknak a középkori orvoslás sem tartogatott sok jót.

Így lehetett lovaggá válni: Az egyik opció az öröklés volt, ugyanis a cím apáról fiúra szállt, de még ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie annak, aki lovagként képzelte el a jövőjét. Néhány ország esetében előfordult az a kivételes eset, hogy alacsony sorból származó személy is lovaggá emelkedhetett, ha kivételes bátorságot tanúsított a csatamezőn.

Angliában bárkiből lehetett lovag, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Ebből is látszik, hogy a lovagok egy szűk elit volt, hiszen igencsak költséges életmódot folytattak. Az erre az életre szánt fiúkat a családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol megtanulták a fegyverforgatást, az udvari etikettet, például azt, hogy miként szolgálják az urukat a lakomaasztalnál.

Később, a középkor vége felé, írni és olvasni is megtanultak. Mindemellett komoly testedzésen kellett átesniük, hiszen a jó lovagnak erősnek, kitartónak kellett lennie. A jelölteknek meg kellett tanulniuk karddal, kopjával harcolni, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat, tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.

Ha egy ifjúról úgy gondolták, hogy elég felkészült, akkor egy ideig fegyverhordozóként szolgált. Maga a lovaggá ütést nem kötötték életkorhoz, tehát az bármikor megtörténhetett, ha az illető rendelkezett a megfelelő anyagi feltételekkel.

A lovaggá ütés előtt a harcosnak kötelező volt gyónnia és hosszasan kellett tisztálkodnia a fürdőkádban, hogy jelképesen is megszabaduljon a bűneitől. Ezt követően más lovagok segítségével beöltözött a szertartáshoz, és következett a hosszú virrasztás.

A lovaggá ütés előtt misét tartottak, felövezték az illető derekát, majd az, aki felavatta, átadta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött. Néha nem csak egy embert ütöttek lovaggá, hanem többet. Egy-egy csata előtt a hosszadalmas szertartás nélkül is meg lehetett szerezni a lovagi címet, mert a parancsnok lovaggá ütött néhány katonáját a csata előtti éjszakán.

Ennyire volt nehéz a páncél: Tévedés, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt viseltek, mert a páncél súlya szépen eloszlott a lovag testén, ráadásul a lemezpáncél könnyebb volt, mint a régimódi páncéling. Az igazi problémát az jelentette, hogy a nyári hőségben sokan hőgutát kaptak a páncélban, vagy megfulladtak a szűk sisakban.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)