Facebookon néz utána az elhunyt pácienseinek Louis Profeta



A sürgősségi orvos nyílt levélben árulta el, hogy nem szeretne csak egy életen testként gondolni a halottakra.Az orvosok munkája az egyik legnehezebb szakma a világon, hiszen ők nemcsak meggyógyulni, hanem meghalni is látják az embereket, ez pedig rövid időn belül kikezdheti a lelküket, ha nem találnak valami trükköt, amivel képesek elviselni a munkájukkal járó nehézségeket.

Ezekről a módszerekről ritkán beszélnek az orvosok, ám egy sürgősségi orvos, Louis Profeta, úgy döntött, hogy nyílt levelet ír az elhunyt pácienseihez. Az amerikai Indianapolis, St Vincent Kórházában dolgozó Profeta kezei között nap, mint nap halnak meg emberek, köztük sok fiatal, akik szeretteinek neki kell elmondania a szomorú hírt.

A sürgősségi orvos egy karrier-közösségi portálon osztotta meg a világgal, hogy mivel próbálja megkönnyíteni a munkáját:

„Még mielőtt elmondanám a szüleidnek, hogy sajnos meghaltál, próbállak megkeresni a Facebookon, hogy a profilodból megtudjak rólad néhány dolgot. Azért teszem ezt, mert úgy érzem, hogy ettől maradok ember.

Néhány perc múlva örökre meg fogom változtatni két ember életét: az édesapádét és az édesanyádét. Amikor megtudják a hírt, akkor ők ketten soha többé nem lesznek ugyanazok az emberek, akik korábban voltak, mert soha többé nem lesznek boldogok.

Legyünk teljesen őszinték! Te ebben a pillanatban nem vagy más számomra csak egy élettelen test, ami előttem fekszik, mint egy nagy, tehetetlen újságköteg. Mindenhonnan csövek lógnak ki belőled. Kétségbeesetten próbáltuk megmenteni az életedet, de sajnos hiába, nem sikerült. Számomra csak egy test vagy, mert nem tudom, hogy milyen terveket, milyen álmokat dédelgettél.

Úgy érzem, hogy tartozom azzal a szüleidnek, hogy egy kicsit megismerlek. Amennyiben megtalállak a Facebookon, akkor megnézhetem a fotóidat, felismerhetem a nyakadban azt a láncot, vagy fülbevalót, ami most a műtőben egy fémtálcán hever, talán felfedezem rajtad azt a dzsekit, amit nemrég vágtunk le rólad, hogy a szívedhez férjünk. Ettől máris úgy érzem, hogy jobban ismerlek.

Azokon a fotókon látlak mosolyogni, látom az életet a szemeidben, a pillanatot, amikor elfújod a szülinapi gyertyáidat. Látom, ahogy sétálsz a tengerparton, ahogy a nagyszüleiddel karácsonyozol… és azt is látom, hogy van egy máltai palotapincsid. Most már ezt is tudom rólad.

Amikor majd bemegyek a váróba a szüleidhez, akkor úgy megyek, hogy kicsit őket is ismerem. Így könnyebb megtennem azt, ami elkerülhetetlen, hogy elmondjam nekik, hogy meghaltál. Szerencsés vagy, hogy te ezt már nem látod. Te nem hallod, ahogy az édesapád sírva ismételgeti a nevedet, ahogy az anyukád a haját tépi, fájdalmában a földre esik, összegörnyedve, mint aki eszét vesztette.

Miután megtaláltalak és láttalak a Facebookon, már tudom, hogy ez a fájdalom nem egy élettelen testnek szól, hanem annak az embernek, akit a szüleid szerettek. Ez az, ami abban is segít, hogy ne legyek rád annyira dühös. Ez segít elhallgattatni a fejemben a hangot, ami legszívesebben rád üvöltene, hogy: „Te szerencsétlen b…rom, hogyan tehetted ezt velük, hogyan tehetted ezt a családoddal?”

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)

Ajánló

Ajánló