Rengeteg adatot szolgáltatott a Hubble-űrtávcső az elmúlt 30 évben

Ismerd meg a Hubble Space Telescope (HST) legnagyobb eredményeit!Az Univerzum gyorsuló tágulása: Az Ia-típusú szupernóvák többsége szinte ugyanolyan körülmények között robban fel. Ezekkel a csillagrobbanásokkal távolságokat mérhetnek, sőt, a fényességük miatt akár hatalmas, kozmológiai (több milliárd fényéves) skálákon is. A ’90-es évek második felében ezt a célt tűzte ki maga elé két rivális kutatócsoport, a High-Z Supernova Search Team és Supernova Cosmology Project.

A legtávolabbi szupernóvák fényességméréséhez a legjobb teleszkóp kellett, ezért, bár mind a két csapat végzett kiegészítő méréseket, mégis az adatok nagy részét a Hubble szolgáltatta nekik. Az egymástól külön dolgozó kutatók ugyanazzal az eredménnyel álltak elő: az Univerzum gyorsuló ütemben tágul!

Ezért a tudományos eredményért 2011-ben fizikai Nobel-díjat kaptak a kutatócsoport vezetői (Saul Perlmutter, Adam G. Riess és Brian P. Schmidt).

A szupernagy tömegű fekete lyukak felfedezése: A fekete lyukak létezését több, mint egy évszázada gyanították a kutatók, akik az 1960-as években már sejtették, hogy ezeknek az objektumoknak az extrém nagy tömegű képviselői rejtőznek a galaxisok központi régióiban.

A Tejútrendszer esetében a majdnem mindent elrejtő, sűrű gáz- és porfelhők nehezítették a szupernagy tömegű fekete lyuk azonosítását. Más galaxisok esetében a nagy távolságok akadályozták a kellően precíz méréseket.

A Hubble különleges felbontása itt is jó szolgálatot tett, hiszen ez nemcsak a képalkotás részletességénél, hanem a színképek felvételénél is alkalmazható. Ennek köszönhető, hogy az 1993-as szervizmisszió után az űrtávcső egyik legelső célpontját a M87 óriás elliptikus galaxis központi régiója jelentette.

A kutatók csak a HST-vel tudták kimérni a csillagok és a gázfelhők elképesztően magas keringési sebességét, aminek okozója csak egy extrém tömegű monstrum gravitációja lehetett. Pont úgy, mint egy szupernagy tömegű fekete lyuk is. Az M87 például egy majdnem hárommilliárd naptömegű monstrum (a számérték jelenleg 6,5 milliárdra pontosult).

Azt követően, hogy a tudósok több galaxisra ki tudták terjeszteni a Hubble méréseit, kiderült, hogy a szupernagy tömegű fekete lyukak nemcsak, hogy minden óriásgalaxis központjában jelen vannak, hanem az évmilliárdok során a galaxisaikkal együtt fejlődtek, avagy híztak is.

Hubble (Ultra/eXtreme) Deep Field: A Hubble-űrtávcső megfigyelési feladatainak egyik meghatározó projektje volt a Hubble Deep Field (HDF, Hubble-mélyvizsgálat), ami egyetlen kép az űr egy sötét részéről, amit több ezer felvételből alkottak meg.

1995 decemberében két héten át, több részletben, de összes hat napnyi expozíciót hajtottak végre a Hubble-űrtávcsővel az égbolt egy látszólag üres szegletéről. Ennek eredménye elképesztő volt, ugyanis a HDF-en felbukkant több ezer fénypötty, pár csillagot leszámítva, mindegyike egy-egy galaxis.

Ezek közül több az Univerzum korai szakaszából, nagyjából 13 milliárd évvel ezelőtti állapotukban, figyelhető meg. Ezt a projektet azóta többször megismerték.

Térkép a sötét anyaghoz: A kozmológiai modellek alapján az Univerzum egészének 23%-át (ebből kikövetkeztetve az összes anyag 85%-át) teszi ki a sötét anyag, ami jelenleg egyike a tudományos rejtélyeknek, ugyanis a tudósok még nem derítették ki, hogy mi alkotja, nem mutat detektálható sugárzást, de a gravitációja kimutatható a galaxisokban és a köztük található, világító anyagtól mentes intergalaktikus térben is.

Mindezt a Hubble-távcső a hatalmas galaxishalmazok gravitációja okozta lencsehatás révén derítette fel, ami eltorzítja a háttérben található galaxis vagy kvazár fényét. A több galaxishalmaz irányából végzett kutatás során a tudósok amolyan háromdimenziós térképet állítottak össze a sötét anyag eloszlásáról, amely esetében a Földtől mért távolsággal időben is visszakövethették a sötét anyag mennyiségét és csomósodását.

(Forrás: csillagaszat.hu)