A legjobb fekete-fehér filmek 1980-tól napjainkig

Ezeket az alkotásokat mindenképp érdemes megnézned, ha szereted a fekete-fehér filmeket!Sin City – A bűn városa (Sin City, 2005): Ahogy a Schindler listája, úgy a Sin City is csak kis csalással kaphat helyet a legjobb modern fekete-fehér filmek sorában, mert olykor előfordulnak benne színes foltok. A később színessé tett részleteket zöldre vagy kékre kellett színezni a forgatáson, míg a kifröccsenő fehér vérhez fluoreszkáló piros festéket használtak fel.

Robert Rodriguez képregényadaptációja azért lett fekete-fehér, mert az alapjául szolgáló Frank Miller képregény is az, ráadásul a műfaja film noir, amihez hozzátartozik ez a megvalósítás.

Az elefántember (The Elephant Man, 1980): David Lynch, aki imádta a fekete-fehér technikát a karrierje kezdetén, de még napjainkban is alkalmaz ilyen betéteket, azért döntött úgy, hogy így valósítja meg Az elefántembert, mert az egy olyan történet, amit nem is igen lehetne színesben elképzelni.

Bár a cselekmény rendkívül sötét, mégis az ártatlanságról szól, miközben elmeséli a valójában a XIX. században élt, költői lelkű torzszülött élettörténetét, mindez pedig találkozik Lynch őrült világával.

A film producer a komikusként dolgozó Mel Brooks, aki amellett, hogy áldását adta a fekete-fehér megoldásra, még a stáblistáról is levetette a nevét, nehogy a nézők téves elvárásokat támasszanak a film hangvétele elé.

A gyűlölet (La Haine, 1995): A gyűlölet című film a francia külvárosban csellengő fiatalok egy napját mutatja be. Bár a felszín alatt forrongó indulatok ellenére eseménytelenül indul a nap, mégis később tragédiába fullad a 24 óra.

Mathieu Kassovitz a gyerekkori haverjai történetei alapján írta és rendezte a mély nyomot hagyó filmet, amit eredetileg színesben vettek fel, majd utólag fekete-fehérre változtatták. A színes verziót azonban megtartották arra az esetre, ha a tesztvetítéseken elbukna a fekete-fehér verzió.

A gyűlöletnek leginkább azért áll jól a fekete-fehér képvilág, mert maguk a szereplők is ebben a két végletben látják a fiatalságukat és a helyzetüket, majd ennek az értékrendnek a kudarcával kell szembesülniük, méghozzá tragikus módon.

Schindler listája (Schindler’s List, 1993): Az egyik leggyakoribb indok arra, hogy valaki fekete-fehér filmet készít az, hogy az alkotás története abban a korszakban játszódik, amelyet a mai emberek a fekete-fehér archív felvételekről ismernek, ezért a filmről azonnal ez jut az eszükbe, sőt, akár a történelmi hitelesség érzetét is erősíthetik.

Steven Spielberg azért döntött úgy, hogy fekete-fehérben valósítja meg az Oscaron arató holokauszt-mozit, a Schindler listáját, mert amikor elképzelte az eseményeket, amelyeket le akart forgatni, akkor azokat fekete-fehérben látta a lelki szemei előtt.

Meg kell azonban jegyezni, hogy minden idők legdrágább fekete-fehér filmje nem is teljesen az, hiszen nem lehet eltekinteni attól, hogy egy kislány piros kabátot visel egy szívfacsaró/hatásvadász jelenetben.

A némafilmes (The Artist, 2011): Nemcsak fekete-fehér, hanem némafilm is készült a modern időkben, méghozzá olyan színészekkel és rendezővel, akik még ismeretlenek voltak. Ez volt A némafilmes, ami a 2012-es Oscar-gálán öt kategóriában is győzni tudott, ami azt jelentette, hogy az 1960-as évek óta ez volt az első teljesen fekete-fehér film, ami ilyen eredményre volt képes, ugyanis a Schindler listájában nem lehet eltekinteni attól, hogy piros volt az a kis kabát.

A Hollywood hőskoráról szóló A némafilmes alapötlete az volt, hogy a hangosfilm megjelenéséről, és az ezért válságba kerülő álomgyári sztárokról fog szólni, méghozzá úgy, hogy egyesíti a formát és a tartalmat, majd egy csattanóval ér véget. A korabeli világ megteremtése érdekében fekete-fehér színeket, korhű beállításokat, vágást és mozgást is bevetettek a film készítő.

(Forrás: hu.ign.com)